Javaslat a
"A kunszentmiklósi dalárdák máig élő hagyománya, és a Szappanos Lukács Népdalkör munkásága"
nemzeti érték
települési értéktárba történő felvételéhez

Készítette:
Ludányi András
............................................……... (aláírás)
Kunszentmiklós, 2015. november 3.

I.
A JAVASLATTEVŐ ADATAI
1. A javaslatot benyújtó (személy/intézmény/szervezet/vállalkozás) neve: Ludányi András
2. A javaslatot benyújtó személy vagy a kapcsolattartó személy adatai:
Név: Ludányi András

II.
A NEMZETI ÉRTÉK ADATAI
1. A nemzeti érték megnevezése: A kunszentmiklósi dalárdák máig élő hagyománya, és a Szappanos Lukács Népdalkör munkásága.
2. A nemzeti érték szakterületenkénti kategóriák szerinti besorolása: kulturális örökség

3. A nemzeti érték fellelhetőségének helye
4. Értéktár megnevezése, amelybe a nemzeti érték felvételét kezdeményezik: települési

5. A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása
       Másfél évtizeddel a szabadságharc leverése után az osztrák hatalom elérkezettnek látta az időt némi lazításra a rebellis magyarok nyakába vetett pórázon. Óvatosan engedélyeztek hát bizonyos polgári szerveződéseket. Nosza, mozdult az ország - s mozdult Kunszentmiklós is. 1865 márciusában, Bors Károly járásbírósági végrehajtó és Zágonyi György, kántor vezetésével 28 működő tagból álló dalegylet alakult. A dalárda "…a két karigazgató kitartó szorgalma mellett…, esténként éjfélekig tartott tanulás után…" fél év múlva részt vett a Budapesten tartott országos dalünnepélyen. Büszkén vonult föl Liszt Ferenc előtt, és fújta a nótát a szentmiklósi dalárda, az elrongyolódott, másfél évtizeden át rejtegetett negyvennyolcas zászló alatt.
       A gyorsan szerzett dicsőséget azonban elég hamar követte a dicstelen vég. A gazdákból és iparosokból, tisztviselőkből és tanítókból álló férfikar ugyanis 1870-ben, "…Zágonyi György elköltözése és Bors károly megnősülése miatt - mert az asszonynak aggatott - teljesen feloszlott…"
       Az első polgári dalárdánk röpke történetét maga Bors írta le 1893-ban. Az egykori karvezető keserűen jegyezte meg: lám, a példa bizonyítja, hogy lehetne Szentmiklóson dalárda, de sajnos még sincs. Mert nincs, aki kezébe vegye a szervezést, a karvezetést. Ez bizony kulcsszerep volt már Bors Károlyék idejében is…
       Egy bő emberöltő elteltével, 1902-ben alakult itt újból kórus, ekkor azonban már az Ipartestület égisze alatt. Az Iparos Dalárda őrizte a település dalos hagyományait, noha látványos sikerek nélkül, leginkább a helyi rendezvények elmaradhatatlan szereplőjeként. Országos, sőt európai hírnévre a két világháború közt a táncos kiskun hagyományokat elevenítő Gyöngyösbokréta, a mai kórusnak nevet adó Szappanos Lukács, s az általa vezérelt kun verbunkos, meg a söprűs, a sapkás, törökös tánc röpítette Szentmiklóst.
       A Dalárda kényszerű, 1948-as föloszlatása után hamar elfogyott az emberek nótás kedve, más, nehéz idők jártak akkoriban. De húsz év elteltével - lám, így ismétlődik a történelem! - megint csak enyhült a szorítás - hisz dalolva mégis csak szebb az élet, ahogy azt egy korabeli film címe is sugallta.
       Akadt akkoriban egy ember az országban, aki - fölidézve az épp hogy csak elhunyt Kodály Zoltán "tiszta forrás"-ról szóló tanítását, - fölröpítette a pávát. Fölröpítette, ha nem is a vármegye házára, de legalább a televízió székházára. Vass Lajos, az 1969-70-es Röpülj Páva vetélkedő mindenese, szervezője és műsorvezető-riportere országos sikerű mozgalmat indított útjára. Új életre kelt a magyar népzenei mozgalom. Országszerte Pávakörök alakultak, melyek többsége a mai napig működik.
       Alighanem sok köze volt ennek a nemes vetélkedőnek a szentmiklósi dalos föltámadáshoz is. 1969-ben, negyven évvel ezelőtt ugyanis megalakult a helyi Egyetértés Termelő Szövetkezet patronálásával a Szappanos Lukács Népdalkör.
       Selyem Zsigmond tsz elnök, később országgyűlési képviselő adott helyet, és - a mai visszaemlékezők szerint - meglehetősen hullámzó értékű, hatású támogatást az alakuláshoz, induláshoz, a kezdeti működéshez.
       A kórus első karvezetője Simon Lajos énektanár volt, akinek heves természetét, olykor goromba indulatát a fiatalabb kórustagok az általános iskolából még a bőrükön is érezhették. De hallatlan zeneszeretetéről is ismert volt a tanár úr, akit a próbák során, a föllépések együttléteiben sokkal inkább utóbbi erényéért tisztelt az énekkar. Más volt ott a légkör, mint az iskolában - mondják ma is az emlékezők.
       A kezdeti években, amikor a tsz kultúrterme nem épült még föl, a volt Új Élet Tsz nagytermében folytak a próbák, a későbbi MHSZ székházban. Mindjárt az alapítás évében emlékezetes föllépésük volt a pesti bemutatkozás az Erkel Színházban. Az alapítóknak ma is féltve őrzött kincse az ott készült fotó. Ez volt a csízmás kórus, ahogy ezt a kép is mutatja. Csak a tsz elnök Selyem Zsigmond és a karnagy Simon Lajos lábán volt cipő.
       Kezdeti föllépéseik - túl a helyi rendezvényeken - leginkább Kecskeméthez, a megyei népzenei találkozókhoz, és a lakitelki kórus-versenyekhez köthetők. Indult rendre egy női kórus is Lakitelken, valahonnan a környékről. De ahogy a szentmiklósiak megjelentek, azok az asszonyok már mondták is: na, itt mi máma nem nyerhetünk, mer' möggyüttek a győztesök! Amikor 1971 novemberében először hozták el az első díjat Lakitelekről, s persze ponyvás teherautóval utaztak hazafelé, mint ahogy ez akkortájt rendre történt, éjfél körül megálltak az Aranyhomok szállónál. A büszke tsz elnök megvendégelte volna őket - ha lett volna még konyha. Így azután csak sós-paprikás könyeret öhettünk, és ittuk rá a sört, mint a vizet! - idézik föl nevetve ma is az esemény részesei. És idézik persze a kellemetlen következményeket is. Mert hogy az 52-es úton nem akart megállni a sofőr…
       1973-ban az idős tanár, Simon Lajos karnagy elköltözött a településről. Ekkor Bessenyei Imre vette át a kórust, aki szintén tanárember volt. Ő hozta be a kórusba az asszonyokat, azóta vegyes karként működnek. A második karvezető - aki gyakran mondogatta nekik, hogy ez egy olyan kórus, amelyikkel szakmailag bármit meg lehetne csinálni - a tagok emlékezetében következetes emberként él. Kétórás próbákat tartott, s volt közben negyed óra szünet. Akkor lazíthattak, beszélgettek, még politizáltak is egy kicsit, meg tréfálkoztak, aztán folyt a munka tovább, de akkor már megint szigorúan csak az éneklés ment. A korszak legnagyobb sikereként az egri, országos kórustalálkozót és népzenei versenyt emlegetik az egykori résztvevők. Ez 1982-ben volt, amikor is kiválóan szerepeltek, s kilencedik helyezést értek el.
       Itt jegyzem meg, hogy hosszú esztendőkön át gyakran kísérték a kórust a föllépéseiken a hol megalakuló, hol újraalakuló, különböző összetételű citerazenekarok, amelyeknek szervezője és vezetője a szintén kórusalapító id. Baski Imre volt.
       A nyolcvanas évek első felére végképp elapadt a szövetkezet támogatási kedve, hajlama. Némi vajúdás után azután a József Attila művelődési ház vállalta a kórus gondozását, szakmai és anyagi hátterét. Ekkor Komjáthy Györgyné énektanár vette át a karvezetést. Ebben az időszakban kiemelkedő sikerként jegyzik a föllépést a Magyar Rádió márványtermében, ahol bő negyedórás műsorral szerepeltek. A kórus továbbra is elég sokat mozgott, eljutottak például Harkányfürdőre is, ahol a föllépést jókedvű fürdőzés körítette, s ezen a kiránduláson Pécs nevezetességeit, köztük a Zsolnay Kerámiagyárat ill. -múzeumot is megnézhették. Néhány év után Komjáthynétól ismét Bessenyei Imre vette át a kórust, s vitte a munkát egészen az 1991-ben bekövetkezett haláláig.
       A rendszerváltás forgataga, s a karvezető váratlan halála ekkor majdnem "néhaivá" minősítette a kórust is. Az egyébként is bizonytalan időkben nagyon hiányzott az a bizonyos szervezői-karvezetői energia, amit hajdan már Bors Károly is nélkülözhetetlen működési föltételnek tartott.
       Ekkor jött ifjú Szőke Imre, akit családi szálak már régebb óta kötöttek az énekkarhoz. Jött, és - akkor még szakképesítés nélkül, kevéske tapasztalattal, de fiatalos lelkesedéssel - belevágott. "Nem volna itt ma ez a kórus, ha Imre nem vállalja 1991-ben!" - állítják egyhangúlag a mai kórustagok. Velük, és az időközben karvezetői képesítést szerzett, s közel húsz év tapasztalatával bíró karnaggyal beszélgetve ismerhettem meg - ha csak vázlatosan is! - a népdalkör utolsó másfél-két évtizedét.
       Megtudtam többek között azt is, hogy a kilencvenes évek elején újjászerveződött citerazenekarral megint többször léptek föl együtt. Ez ment néhány évig, aztán újra föloszlott a citerazenekar. Azóta szigorúan hangszeres kíséret nélkül szól az ének. Az emberi hang, a vox humana értékeire, szépségeire bízzák a hangzásukat.
       A tagok elmondták a karvezetőről, hogy ő is szigorú, ha a munkáról van szó, mint az elődei, de ha a lazítás ideje jön el, akkor örömmel engednek ki egy kicsit - gyakran együtt. Egyikük jellemző adalékként idézte föl, hogy egyszer, amikor március 15-ére készültek, és túl sok volt már a próba, hát nagyon unták a végén, igen csak mentek volna már a dolgaik után. Ekkor gyorsan összebeszéltek, s az "Éljen a magyar szabadság, "Éljen a haza…" helyett azt hallhatta tőlük Szőke Imre, hogy: "Éljen a magyar szabadság - Menjünk már haza…" A karvezető persze vette a lapot, s a próba véget ért…
       Ami a fellépéseiket illeti, a korábbi időkre jellemző versenyformációk megszűntek. Viszont működtek a megyei és az országos minősítő találkozók. A kórus ezeken a találkozókon rendre országos arany minősítést szerzett. Olyan szakmai pártfogóik, segítőik voltak, vannak, mint a népdalos Budai Ilona, s a népzenész Birinyi József.
       Mostanában inkább a fesztiválok, falunapok divatja jött el. Gyakran hívják őket ilyen rendezvényekre. Ahogy számolják, az utóbbi években megvolt a havi átlag egy szereplésük. Ilyen föllépéseik voltak- a teljesség igénye nélkül! - Nagyvenyimben a Pünkösdi Dalos Találkozón, Rácalmáson a Tökfesztiválon, Solton a Tavaszi Napokon; Kunadacson a Falunapon, meg a Kunok Világtalálkozóján, Szabadszálláson a Szüreti bálon. Aztán ahogy együtt töprengenek a tagok, végül már csak úgy röpködnek a fölbukkanó helynevek: Abasár, Dávod, Dömsöd, Dunapataj, Dunavecse, Kecel, Kunpeszér, Lajosmizse, Tass, a határon túlról Szováta, Székelykeresztúr hangzik el, s a krónikás már jegyezni se győzi őket.
       Olyan fórumokon szerepelnek szívesen, - állítják magukról, ahol népviseletben, szépen, egységesen előadott népdalcsokrokat kérnek-várnak a rendezők. Csak ha van elég idejük fölkészülni, ha meg tudják tartani a saját mércéjük szerint szükséges számú próbát, s ha a föllépés előtt valóban "együtt van" a produkció, illetve elegendő létszámmal tudnak megjelenni, akkor vállalják a vendégszereplést.
       Amikor a repertoárról érdeklődöm, hamar kiderül: rendületlenül tartják magukat a tiszta forráshoz. A szülő- és lakóhely előnyt élvez. Lajtha László, Vargyas Lajos, Szomjas-Schiffert György, aztán a szabadszállási Kálmán Lajos és a helybéli Baski Imre fölső-kiskunsági népdalgyűjtései mindig műsoron vannak. Tisztelettel őrzik és örökítik tovább a névadójuktól, Szappanos Lukácstól rájuk hagyományozott kun verbunkos szöveget, meg a tőle eltanult Kun Miatyánkot. De ennél azért szélesebb a paletta: szívesen énekelnek dunántúli, Galga-menti, vagy éppen székely, csángó népdalokat is.
       A karvezető úgy érzékeli, kezdik az emberek fölfedezni gyökereiket, nemzeti hagyományaink értékeit. A népzene tudatformáló erejű. Aki népzenében gondolkodik, képes a nemzetben is gondolkodni. És ez a szemléleti erősödés jelenti a kórus számára a legfőbb támogatást.
       A fenti sorokat Balogh Mihály helytörténész a saját kutatásaira alapozva, 2009-ben, a népdalkör felkérésére, annak fennállásának 40. évfordulója alkalmából vetette papírra. Ezen évforduló alkalmából a népdalkör Kunszentmiklós Város Képviselő-testületétől Kunszentmiklósért emlékérmet kapott.
       2009-óta eltelt hat évben is töretlenül haladnak előre. Évi 10-15 fellépésük van helyben és szerte az országban. A jelentősebb helyi rendezvényekre mindig meghívást kapnak a szervezőktől. Dalos találkozókról, versenyekről rendszerint valamilyen előkelő díjjal térnek haza. 2012-ben beneveztek a KÓTA által meghirdetett Kodály Népzenei Minősítőre is ahol Kiváló Minősítést értek el.
       2014-től a Puszta Hangja Egyesület vállalta a népdalkör gondozását. Az egyesület jogi személyiség nélküli tagszervezete lett. A két szervezet már évek óta szoros kapcsolatban állt egymással. Több közös rendezvényük is volt.
6. Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett
Kunszentmiklóson a fellelhető dokumentumok szerint 1865-től nagy hagyománya van a dalárdáknak. Többször megszűntek és újra alakultak. A ma is sikeresen működő utóduk a Szappanos Lukács Népdalkör 1969-ben alakult. Azóta is töretlenül, nagy sikereket aratva tevékenykednek. Van olyan tagjuk, aki megalakulásuk óta folyamatosan, ma is aktív kórustag. Nem sok olyan csoport található, amelyik ilyen régóta, folyamatosan és egyenletesen magas nívón működik, s teszi mindezt országos elismertséggel. Nyilván ennek is köszönhető, hogy 2009-ben, fennállásuk 40. évfordulóján Kunszentmiklós Város Képviselő-testületétől Kunszentmiklósért emlékérmet kaptak.
7. A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája (bibliográfia, honlapok, multimédiás források)
"        Bors Károly: Kunszentmiklós története
"        www.pusztahangja.hu
8. A nemzeti érték hivatalos weboldalának címe:
www.kunszentmiklos.hu
www.pusztahangja.hu

III.
MELLÉKLETEK

1.        Az értéktárba felvételre javasolt nemzeti érték fényképe vagy audiovizuális-dokumentációja: 3 db

Szappanos Lukács a népdalkör névadója

A népdalkör fennállásának 40. évfordulóján Selyem Balázsné köszönti karnagyukat ifj. Szőke Imrét.

Fellépés egy szabadtéri rendezvényen.

3. A javaslathoz csatolt saját készítésű fényképek és filmek felhasználására vonatkozó hozzájáruló nyilatkozat: 1 db